A sebesvonat leghátsó kocsijában utazni egyedül, aligfélhomályban – ez lehetne valahogy régimódian romantikus, de mégis inkább olyan felemás volt.
Először is, mert tőled jöttem el ezzel a vonattal, ami egyfelől rossz, de hazamentem vele, ami meg jó. Másrészt meg kinőttünk már a beatkorszakból, cicám, a cukormázas keserédes önsajnálat ma nem eladható.
Érdekes, hogy a félútig előttem utazó nagycsalád éktelen visítozása közben azt kívántam, bárcsak leszállnának már sokgyerekestül, nagycsaládostul, ahogy vannak, és akkor lettem igazán magányos, amikor ők leszálltak.
Egyetlen kommunikációs lehetőségem a külvilággal a mobilom lehetett volna, azon meg persze, hogy pont most nem volt semmi egyenleg. Társam a gitár volt, azt meg nem veszem elő vonaton... ne legyen rajta a vonatmocsok, ha már én abban utazom órákig.
Szép lassan besötétedett, ezt meg abból vettem észre, hogy az útra vett intellektuális hetilapot (hogy okosnak tűnjek, azért) egyre közelebb kellett tennem a szememhez, de egy idő után már sehogy se láttam a betűket. A kocsiban két lámpa égett, kettő elöl, kettő hátul, én meg persze, hogy középen ültem. Kérdezhetnéd most, hogy miért nem ültem át máshová, de erre nem tudnék válaszolni.
Ráadásul még az ellenőr se jött be hozzám a jegyemet kezelni, vagyis egyszer bejött, de akkor én meg pont kimentem vécére.
És végre feltűnik az ismerős vasi táj, írhatnám, de egyáltalán nem volt ismerős és fogalmam se volt, melyik megyében járunk. Pláne, hogy mivel az utolsó kocsiban ültem, egyszer sem láttam, melyik állomáson vagyunk éppen.
„Optimista vagyok én, de minek?” - gondoltam és komolyan gondoltam.
Elkapott egy hangulat ott, akkor a majdnemsötétben a vonat legutolsó kocsijában, amiről akkor még azt gondoltam, versben írom meg, de látod, még ez sem jött össze.