I.
Képzeld, éjszaka
álmomban kék fogkefe voltam,
krémet nyomtál rám
és így belemásztam a szádba.
sajnos azonban nem
tartott órákig ez aktus,
jó lett volna pedig,
szivesen leutaztam volna
szívedig, és puha kis
sörtéimmel beleírtam
volna falába nevem,
hogy örökké ott legyek én már.
Ámde kihúztál pár
perccel később te magadból,
visszakerültem a kis
poharamba – s ennyi az álom.
II.
Múlt héten
fürdőszivacs-álmom volt, kicsi, sárga
műanyagaprólékként
jártam körbe a tested
minden kis szeletét,
zegeket, zugokat, de a legjobb
akkor volt, amikor
rámnyomtad a jó Baba szappant,
kellemes illata és hogy dörzsölted magad aztán:
bodító és mámoros
érzés...
Ebben a percben
megszólalt mobilom
(gonoszabb ő két elefántnál),
nem voltam szivacs,
ámde a szappan íze a számban
elkísért utamon, s
csókodban még ma is érzem.
III.
Sajnos nem szeretem, ha
a versből lóg ki a lóláb,
mégsem fér be a
hexameter modoros mederébe
mostani álmom, részint
mert nem jön ki a szótag,
részint mert ez most
nem olyan volt, mint amit itt le
illene írni s másoknak
mutogatni a verset.
Írjunk verset a
nemversírásról! – ez a jelszó.